VakVarjú Buda  (Albertfalva)
Baló Péter
Baló Péter

2021-04-10

VakVarjú Buda (Albertfalva)

Tartsuk napirenden – az étlapon – a hagyományos ételeket, de emellett tálaljunk olyan fogásokat is a vendégnek, amelyekről azt gondolja, már jól ismeri őket, aztán kellemes meglepetés éri, mert kicsit megbolondítottuk, ami a tányérra került. Ez lehetne a VakVarjú filozófiája egy laikus megfogalmazásában.

Meglepetés, az tényleg volt, miután rendeltünk fél raklapnyi kaját a legközelebbi VakVarjúból. De ne szaladjunk előre. Komoly vállalkozásról van szó, Budapesten öt VakVarjú étterem működik, ebből kettő Újbudán. Az egyik a Kopaszi-gáton a vízparti VV Beach Bistro, ez télen érthető módon zárva van, a másikban, az albertfalvaiban viszont most is rotyognak a fazekak, vöröslenek a platnik.

A VakVarjúk működését jól karbantartott honlap és Facebook-oldal támogatja.
A VakVarjú Buda tavasztól őszig az igazi, mert a tágas és hangulatos teraszon maradandó élmény kajakómába kerülni szeretteink körében. A terasz randihelyszínnek is kiváló, rendezvények számára szintén nagyszerű teret kínál.

A rendelés sokkal kevésbé romantikus kaland, de járvány idején nincs jobb megoldás.
A VakVarjú Buda nemrég vezette be új menüsorát, amelynek egyik tétele a Kiskarácsony tál két személyre. Ilyet rendeltünk. Mivel a tál nem tartalmaz levest, bevezetőnek szegedi szürkeharcsa-halászlét kértünk külön. Teljesen korrektnek bizonyult, a haldarabok állaga pont olyan omlós volt, amilyennek lennie kell, a lé kellően sűrűre és ízletesre sikeredett. Nem fűszerezték túl, ami arra sarkallt, hogy egy kis Erős Pistát rakjak bele, ha már halászlé, legyen egy kicsit csípős felkiáltással. Igaz, mindenbe Erős Pistát rakok, talán a kávét kivéve.
Pluszpont jár azért, hogy a halászlé 100 százalékosan környezetbarát és komposztálható óriáspohárban érkezett, mert VakVarjúék törődnek a környezettel.

Ezután jöttek a meglepetések. Az adventi pulykamell gesztenyével és vörösáfonyával töltve, sokmagvas morzsában sütve, narancskompóttal és vajas burgonyapürével fantázianevű összeállítás akkora ízorgiát kínált, hogy csak úgy kapkodtuk a fejünket. Sós, édes és fanyar erdeigyümölcsös-citrusos aromák keveredtek, és az volt a benyomásunk, hogy ezek bizonyos mértékben ütik egymást – vagy csak nem szoktuk meg az efféle ravasz ízkavalkádot. Mindenesetre egyáltalán nem csalódtunk, csak hát a hétköznapi paprikás krumpli és a vasárnapi húsleves-rántott hús koordinátarendszerben élő egyszerű polgárnak nyilván soknak tűnik az ily nagy kísérletező kedv.

A kímélve sült szegfűszeges bőrös malackaraj birsalmás káposztával és burgonyaprószával a fentihez hasonló fenomén, a szegfűszeg és a malackaraj, illetve a birsalma és a káposzta először fordult elő hányatott életünkben ilyen párosításban. Megint csak a „kevesebb több lett volna” gondolata kísértett, de biztosan nem fogjuk felborítani az asztalt, ha legközelebb ilyen összeállítással találkozunk.

Az igazi meglepetés ezután következett. A kolozsvári töltött káposzta messze ringó gyermekkorom világára emlékeztetett. Ugyanis pont úgy volt elsózva és agyonpaprikázva, ahogyan Polacsek nagymamám készítette Zuglóban a hetvenes években, és a kissé odaégetett kolbászkarikák is nosztalgikus húrokat pengettek. Ettől eltekintve nem volt rossz, bár a tölteléken másnap érezni lehetett, hogy kifogott rajta az idő, pedig a káposztás ételekre az a jellemző, hogy ha kicsit pihentetjük őket, még finomabbak lesznek. A töltött káposzta elpusztítása után után meg kellett innom több mint fél liter ásványvizet, hogy szervezetem sóháztartása egyensúlyba kerüljön. Ha ezt a tételt a Szentkirályi szponzorálta, azt lehet mondani, az üzleti stratégia bevált.

Desszertnek VarjúMama diós bejglijét választottuk adventi menün kívül (félkilós kiszerelés). Itt mutatkozott meg, hogy Varjúéknál az innovációs láz mellett a hagyományok tisztelete is megfér, a bejgli ugyanis tökéletesen tradicionálisra sikeredett. Nem pakoltak bele sem vörösáfonyát, sem birsalmát, de még kakukkfüvet vagy oregánót sem, ízre és állagra pont olyan kitűnő volt, amilyennek a magyarok bejövetele óta elvárható.
Ezzel még nincs vége. Másnap kértünk még göcseji áfonyás szarvaspörköltet pirított dödöllével, mert a vadhúshoz tényleg megy az áfonya, másrészt még nem ettünk dödöllét, hiába mondja a Kodály Zoltán felesége, Sándor Emma által felkutatott népdal, hogy „egy tál dödölle, ettél belőle”. Mi eddig még nem ettünk belőle. Nem bántuk meg az első találkozást. Igaz, nem is mentünk a falnak tőle. Lehet, hogy az egyszerű krumpligombócot ezúttal érdemes lett volna kicsit megbolondítani, döntse el, aki jobban ért hozzá. Maga a szarvaspörkölt ízre roppant emlékezetes lett, az állaga kevésbé. Köztudott, hogy a vadhús szikárabb és keményebb, mint a sertés vagy a marha, ez volt a helyzet most is. Nem tudom, lehet-e konfitálni, hogy kicsit omlósabb legyen. Legközelebb megpróbálkozunk a módszerrel.

Mocorgott bennünk a kérdés, street food-fronton helytállnak-e Varjúék. A válasz: igen. A VakVarjú kenyérlángos (füstölt sonka, parasztkolbász, bacon, kukorica, lila hagyma, sajt) bármelyik adventi vásárban (amiket az idén lefújtak a járvány miatt) elnyerné a „legjobb állva ehető kaja” díjat. Úgy megpakolták mindennel, hogy több volt a feltét, mint a ropogós tészta, az ízek harmonikusan illettek egymáshoz, ezért hagyományaimmal szakítva nem is raktam rá Erős Pistát.

Árfekvés:
Mivel gyakorlatilag három ebédet rendeltünk, a mintegy 12 000 forintos végösszeg korrektnek tekinthető.

(Képek forrása:VakVarjú Buda Facebook oldala)