Galéria & Klub a Kosztolányi Dezső téren
Zách Boglárka
Zách Boglárka

2021-04-06

Galéria & Klub a Kosztolányi Dezső téren

**Kudarcok árán jut el az ember addig, hogy „csak azért is megmutatom, hogy mit lehet itt csinálni!” **

Korábban olvastam arról, hogy a KF & T Kft sokirányú és változatos tevékenységet folytat. Ezek közül az egyik, hogy szervezi a Galéria & Klub programjait. Erről szerettem volna többet megtudni Fekete Tibortól, a cég vezetőjétől.

A KF & T Kft-t barátommal, a fiatalon elhunyt Kecskés Imrével alapítottuk 1991-ben. Tanácsadó cégként kezdtünk el működni és az egészségügy területére koncentráltunk. Tevékenységünk fokozatosan bővült. 1995-től a vállalkozások gazdálkodásának támogatására, segítésére egyre több időt és energiát fordítottunk. Kezdetben egészségügyi vállalkozásokkal (gyógyszertárak, magánorvosi rendelők, szakrendelők, kórházak) foglalkoztunk, majd a kör bővült más területek vállalkozásaival is. A Kosztolányi Dezső téren működő patikát nem sikerült megmentenünk. A terület hasznosítása során szerettük volna az egészségügyi, esetleg kulturális célt előnyben részesíteni. Több kevésbé sikeres próbálkozás után jutottunk el a mai állapotig. Itt működik egy hallókészülékek forgalmazásával foglalkozó cég üzlete és nyújt szakemberekkel hasznos egészségügyi szolgáltatást a rászorulóknak.

Több év eltelte után döntöttünk úgy, hogy a kulturális törekvéseinket, társadalmi felelősségvállalásunkat jól szolgálná itt egy galéria létrehozása. Azt is tudtuk, hogy egy galériára sajnos az a jellemző, hogy abban csak kiállítások megnyitásakor fordulnak meg emberek. Emberek, látogatók nélkül azonban nincs, nem lehet forgalom. A probléma megoldását abban láttuk, hogy itt működjön a cég klubja. Korábban ugyanis különböző helyszíneken működtettük az egészségügyi klubunkat. A klub arra is jónak tűnt, hogy a cég által szerkesztett, kiadott könyveket, naptárakat, a 30 éve havonta megjelenő gyógyszerészeti tájékoztató folyóiratunkat is népszerűsíthetjük, árulhatjuk. Bíztunk abban, hogy a klub látogatói közül lesznek, lehetnek olyanok, akik megszeretik valamelyik képet és azt megvásárolják, esetleg elviszik a hírét olyanoknak, akik képet akarnak vásárolni.

Tulajdonképpen ez volt a logikai láncolat, amit persze színezett az, hogy ifjúkori barátaim részére, akik festők, szobrászok, szerettem volna bemutatkozási lehetőséget is biztosítani. -, Ők úgy szocializálódtak, hogy régebben nagy tisztelettel felkérték őket egy kiállításon való részvételre. Akkor erre volt állami fedezet, és létrehozták a kiállítást. Ez megszűnt, ma már nem így működik a rendszer. A piac erre a területre is betört, és úgy gondoltam, hogy régi barátaim és kollégáim megérdemlik azt, hogy legyen egy olyan hely, ahol még hagyományosan kérik őket arra, hogy jöjjenek ide, legyen egy kiállításuk. Talán szabad rávilágítani arra, hogy ennek pénzügyi vonzatai, költségei is vannak, amit mindenkinek tudomásul kell venni, és amit ki kell termelni. Természetesen a Galéria abból szeretne élni, hogy eladja azokat a műalkotásokat, amik itt megjelennek, valamint – természetesen – az intézmény maga is gyűjt, és ha nincs éppen önálló kiállítás vagy csoportos kiállítás, akkor a Galéria tulajdonában lévő képek tudják díszíteni a falat.

- Mivel kezdődött a Galéria élete?

  • Egy nagyon régi barátommal kezdtünk. A Galériát, pontosabban a Klubot tavaly június 18-án Újbuda polgármestere nyitotta meg. Másnap megnyitottuk az első kiállítást, Csavlek András Munkácsy - díjas festőművész kiállítását. A koronavírusos időszak természetesen nem kedvezett ennek a kezdődő folyamatnak, de amit csak lehetett, megtartottunk. Tavaly júliustól novemberig viszonylag sok programunk volt, szinte hetente tartottunk önálló esteket is.

- Miként zajlanak a kiállításokhoz fűződő munkálatok?

  • Nálunk ez is egy kicsit kevésbé hagyományosan történik. A megnyitó keretében beszélgetünk a kiállítóval, hogy az itt lévő emberek kicsit jobban megismerhessék az alkotót, mint embert, megtudják, hogy miért dolgozik, milyen elképzelései és tervei vannak a jövőre nézve. Amikor mindezen túl vagyunk, akkor a művészt felkérjük arra, hogy egy teljesen üres vászonra húzzon egy vonalat, azaz kezdjen el egy leendő műalkotást, és aztán felkérjük az ittlévő közönséget, hogy mindenki a maga nyomát hagyja rajta. A kiállítás időtartama alatt a látogatókat szintén felkérjük erre. Amikor pedig az adott kiállítás véget ér, csinálunk egy záró bulit. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha a régi mestereknél létezett vernisszázs (a műteremben az az utolsó lehetőség, amikor a szűk baráti kör még a kiállítás előtt láthatta az alkotást, és volt lehetősége akár javaslatokat is tenni a műalkotással kapcsolatban), akkor miért ne legyen egy finisszázs is? Ha itt kezdődött az alkotás, akkor itt is fejeződjön be, és ezen a záró alkalmon megmutatjuk a mesternek, hogy közönség mit alkotott. Ha ez neki annyira tetszik, hogy korrigálni akarja, akkor korrigálja, és eldönti, hogy szignálja-e, és így születhet egy újabb alkotás.

Eddig három kiállításunk volt: Csavlek Andrásé, Balogh Sándoré, és volt egy a kézműveseknek is. A Magyar Kézműves Szövetség javaslatára adtunk lehetőséget néhány alkotónak a bemutatkozásra.

- A műalkotások biztonságára is ügyelni kell. Ez miként történik?

  • Kamera vesz mindent, minden momentum rögzítve van, én se tudom törölni a kamera által felvett képet, azt a rendszer megőrzi, és majd egy bizonyos idő után törli. Bejönni és kimenni is csak engedéllyel lehet, ha valakit nem engedünk ki, nem tud kimenni. A riasztó rendszer a távellenőrzésre jelez, kijönnek a fiúk kellően felfegyverkezve. A mostani képek alapvetően a Galéria tulajdonában lévő képek, mindegyikhez van személyes kötődésem.

- Ön szakmáját tekintve is hasonló területtel foglalkozott?

  • Eredetileg mérnök vagyok, majd szereztem egy tanári, egy szakmérnöki és egy jogi diplomát. A ’70-es évek közepén kezdeményezője, alapító tagja és vezetője lehettem az Értelmiségi Fiatalok Tanácsának. Ennek voltak értelmiségi szakmák szerinti csoportjai, összességében mintegy 300 ember az ország különböző pontjáról. Évenként egyszer 3-4 napra összejöttünk valahol, ahol arról beszéltünk, hogy mit csináltunk az előző évben, mit csináltunk jól, mit kellene máshogy csinálni, milyen terveink legyenek.

Alapvető célunk volt: mutassuk meg, hogy a fiatal szakemberek is minden olyat meg tudnak csinálni, amit az akkor már elismert szakemberek. A mai fiatalok számára nem biztos, hogy ez ma gondot jelent, de úgy éreztük, nekünk meg kell mutatni, hogy itt vagyunk, és mi is mindenben jók vagyunk. Akkor későbbi életkorban tartották érettnek az embert arra, hogy komoly feladatokat kapjon. Komoly feladat volt az is, hogy például szakmai konferencián szerepeljünk. Szerveztünk olyan szakmai konferenciákat, ahova meghívtuk a tudományos egyesületek, szervezetek vezetőit, a minisztereket, minisztériumi főnököket, akiknek leesett az álluk, hogy tudunk beszélni, előadni. Elismert lett a társaságunk, és ez nekem személy szerint is egy hatalmas kapcsolatrendszer létrejöttét biztosította.

Széles ismeretségi kört építettünk ki, csináltunk színházat is. Ezt az időszakot kicsit újra is élem, amikor az önálló esteken felkérünk színészeket, mutassák be az előadásukat. Amikor ez megtörténik, örülünk, ha a közönségnek is tetszik.

Javasoltam az önkormányzatnak, hogy hozzunk létre itt egy kulturális centrumot. A mellettünk lévő hely szabad volt, az kb. másfélszer akkora terület, mint a Galéria & Klub. Az volt a javaslat, hogy egy alkotó-bemutató területet alakítsunk ki, ahol az emberek megismerkedhetnének kézműves dolgokkal a fafaragástól kezdve a hímzésen át a kerámia készítésig, a festésig, rajzolásig. Ki lehet volna alakítani ennek a rendszerét, ráadásul a kerület elnyert egy jelentős EU-s pályázatot, amely – úgy gondolom -, hogy alkalmas lett volna a beindulásig finanszírozni a kezdeményezést. Később a folyamat ennek köszönhetően önfenntartóvá tudott volna válni. A jószándékú meghallgatáson túl más nem történt. Úgy gondolom, nem lehet egy vállalkozás feladatává tenni a kultúra egyedüli terjesztését, finanszírozását. Kimondottan meglepődtem, amikor Ön jelentkezett, örömmel vettem, hogy mégis elképzelhető, hogy a kulturális életben tevékenykedők egymást nem ellenségnek tekintik, hanem keresik azokat a lehetőségeket, hogy hogyan lehet egymást erősíteni, hogyan lehet a saját területén valami olyat tenni, ami a másiknak is jó.
A kerületi média érdeklődési küszöbét nem sikerült elérnünk, sajnos nem jöttek el akkor sem, amikor a polgármester megnyitott valamit. Ez számomra érthetetlen, hiszen ha a kerületben nyílik új kulturális létesítmény, akkor arról szólni, tudósítani kell. Szólni kell arról is, ha nem jó úton megyünk, ha nem jó az irány szóljanak. Ha nem így történik, valami nincs rendben, valami más mozgatja a szálakat. Feltételezem, hogy a politika túlzottan jelen lehet itt is. Túl vagyok azon, hogy a politika kegyeit keressem, azért harcoljak. Ez a története a Galériának.

Biztosak lehetünk abban, hogy nagyon sok motiváció, kitartás kellett, hogy be tudjon indulni és működni is egy ilyen intézmény.
Kudarcok árán jut el az ember addig, hogy „csak azért is megmutatom, hogy mit lehet itt csinálni!” Mi azt szeretnénk, hogy itt hetente önálló estek, kulturális előadás sorozatok, egészségügyi sorozatok, könyvbemutatók, sajtótájékoztatók legyenek. Külön is érdemes kiemelni Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, operarajongó sorozatát, amelynek alcíme egy librettista vallomása. A költő magával ragadóan, lebilincselően tud mesélni, amelyet tátott szájjal hallgatnak az emberek. Ezt lehetne bővíteni, mást is csinálni. Próbálunk pályázatokon indulni, viszont olyan pályázat még nem volt, ahol nyerni tudtunk volna. Ez persze lehet, hogy a mi hibánk. Ezen a területen nincs olyan kapcsolatrendszerünk, ami kellene. Még a kerület kulturális pályázatán sem sikerült támogatást elnyerni, pedig egy komplex programmal pályáztunk.

A pályázatok elkészítése elég sok munkát követel meg, de ez mind feleslegessé válik, ha a pályázat nem nyer. Érdekességként megemlítem, hogy megpályáztunk egy fotókiállítás-sorozatot a Mi világunk címmel, ahol három fotóművész alkotásait kívántuk bemutatni. Egy nő, két férfi -, különböző életkorúak, ezért érdekes lett volna, ki hogyan látja a világot. Mindegyikük életútjában van valami, ami különleges. Az egyikük a mérnökséget hagyta abba a fotózásért, a másik férfi, borászatot működtet Tokajban. A hölgy fotósként elismert, a legnagyobbak közé fog emelkedni, ha azt az életkort eléri. Már most nagyon jól látszik, hogy nagy tehetség, és nem volt méltó ez a projekt arra, hogy támogatást kapjon. Sorolhatnánk napestig a próbálkozásokat. Egyedül a Köszönjük Magyarország akció volt az, amelyet ki tudtunk használni.

- Ön hogyan látja, az emberek nyitottak az ilyen előadásokra?

  • Igen. Azt láttam, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy ilyen van. Aki véletlenül idecsöppen, vagy valaki idehívja, onnantól fontosnak tartja. Rá kell beszélni, hogy eljöjjön első alkalommal, és aztán onnantól jön a következőre is. Egy ház földszintjén van a klub, ahol lakik nagyjából 200 ember, de nem hiszem, hogy a lakók közül sokan bejöttek volna.

Aki a környéken lakik, biztos látja, hogy itt van valami. Az embereket meg kellene tanítani, hozzá kell szoktatni a kulturális szolgáltatások igényléséhez. Az ádventi időszakban szombatonként gyerekprogramokat terveztünk, hogy a szülők mehessenek vásárolni. Olyan foglalkozásokat készítettünk elő, amelyek segítségével a gyerekeknek egy másik világot mutatnánk meg: megkérdeznénk mi a véleménye egy képről, rajzoljon, meséljen róla, valamint a Galériához kötődő programokat terveztünk játékokkal. Sajnos a pandémia nem tette lehetővé ezek realizálását. Ez a gondolat majd be fog érni, csak el kell jutni addig. Minden olyan lehetőség, ami ezt népszerűsíti, nagyon fontos.

- Ha a járványhelyzet megváltozik, továbbra is törekednek a hely, népszerűsítésére és a megkezdett munka folytatására?

  • Folytatjuk az önálló estek, egészségügyi előadások sorozatát: érdekes embereket szeretnénk bemutatni, nagyon szeretnék, ha akár önszerveződő klubok is létrejönnének. Hölgy programokat is szerveznénk, ahol elbeszélgetnének, vagy kézimunkáznának, rajzolnának. Ha valaki a születésnapját szeretné itt ünnepelni, arra is van lehetőség. Ennek a helynek varázsa van, más az, amikor itt beszélgetünk, mint otthon.

  • Különleges az a nyitottság, amennyi lehetőség lehet itt, művészet, különböző területekről származó tudások bemutatási lehetősége egy helyen. Köszönöm szépen.