Az integető ember legendája
Kövér Péter
Kövér Péter

2022-05-27

Az integető ember legendája

Tegnap késő este a Depeche Mode hivatalos közösségi oldala tudatta a világ zeneszerető közönségével, hogy életének hatvanegyedik évében elhunyt Andy Fletcher, a banda alapítótagja.

Egy hatvanegyéves ember távozása már alapjában is megrázóan korai, de Andy Fletcher halálának ténye több más szempontot figyelembe véve is meglepőnek, megdöbbentőnek mondható. Huszonhét évvel ezelőtt a Depeche Mode ismerői és követői egy petákot sem tettek volna arra, hogy a súlyos drogfüggő, rehabról-rehabra bukdácsoló, a klinikai halált is megjáró Dave Gahan egyáltalán megéri az ezredfordulót. Ehhez képest Gahan elképesztő erőfeszítések árán kimászott a gödörből, múltjához képest jó egészségnek örvend manapság is, hasonlóan a dalszerző Martin Gore-hoz, aki gyakorlatilag kora tinédzserkora óta küzd komoly alkoholproblémákkal. A zenekar rajongói joggal gondolhatták úgy, hogy Gahan és Gore temetésén nagy valószínűséggel Fletcher fogja mondani a gyászbeszédet.

Ehhez képest most Őt gyászoljuk, és nem az öngyilkossággal is megpróbálkozó Gahant, vagy a kozmikus lerészegedéseiről (is) elhíresült Gore-t.

A „világ legszerencsésebb embere” halott.

Ezt a jelzőt a szakmai média akasztotta Fletch nyakába, hiszen a zenei világ egyik legellentmondásosabb karrierje volt az övé. Ugyanis Andy nem igazán volt muzikális alkat, zenei hallása maximum átlagosnak volt mondható, hangszeres készsége még annak sem, ennek dacára olyan zenei pályát futott be, mely keveseknek adatik meg életükben.

Ez a disszonancia a billentyűst egész életén át végigkísérte és nyomasztotta.

Andrew John Fletcher 1961. július nyolcadikán született Nottingham-ben, kétéves volt, amikor családja az Essex megyei Basildonba költözött. Kora tinédzserkorától érdekelte a zene. Legjobb gyermekkori barátja, Vince Clark kíséretében jónéhány különböző sufnizenekarban játszott, míg végül 1980-ban Martin Gore-ral kiegészülve megalapították a Composition of Sound zenekart, amely az énekes Dave Gahan érkezésével 1981-ben Depeche Mode-ra változtatta a nevét. Ami pedig ez után jött, már a zenetörténelem része. De milyen szerepe volt ebben a történelmi sztoriban egy botfülű, ügyetlen, langaléta srácnak?

Fletcher szerencséje és tragédiája is egyben, hogy egy bandában dolgozhatott a nyolcvanas évek két legjelentősebb dalszerzőjével, Vince Clarkkal és Martin Gore-ral. Nem igazán hathatott rá önbizalomnövelően az sem, hogy Clarke bandából való távozását követően csatlakozott a Depeche Mode-hoz a magas muzikális képzettségű zseni, Alan Wilder, aki – minden túlzás nélkül – egy korszak zenei hangzását határozta meg, és az elektronikus zene legmeghatározóbb alakjává vált.

A nyolcvanas évek elején a szintetizátoralapú zene még gyermekcipőben járt, így a csapat tagjai kénytelenek voltak némi valódi munkát bízni Andrew-ra, aki többnyire a dalok basszusfutamait játszotta az élő fellépések alkalmával. A zenei technológiák robbanásszerű fejlődése, majd Alan Wilder érkezése azonban teljesen új helyzetet hozott Fletcher számára.

Véget ért a háttérszólamokat megszólaltató szalagos magnók kora, a szintetizátorok programozhatóvá, és egyre megbízhatóbbakká váltak, ráadásul Wilder a professzora volt mindezen új ismereteknek. A Depeche Mode negyedik stúdióalbuma, a Some Great Reward felvételeinél Andy zenekari szerepe már kezdett kiüresedni, a két évvel későbbi Black Celebration album berlini rögzítése idején pedig már kifejezetten terhessé vált a jelenléte a stúdióban. Ezt felismerve Fletch igyekezett hasznossá tenni magát, például átvállalta a menedzseri feladatok egy részét Daniel Millertől, aki produceri szerepe mellett hatalmas munkát végzett a dalok felvételénél, tehermentesítve kissé a szinte minden munkafázist egymaga felügyelő Alan Wildert.

Ahogy egyre inkább Wilder formálta a Depeche Mode egyedi hangzását, mind nehezebb lett megválaszolni, pontosan mivel is járul hozzá Fletch az együttes munkájához zenei téren. A banda producere, Gareth Jones egy alkalommal kedvesen úgy jellemezte, hogy „Andy jelenléte kell a jó vibrációhoz". [1] Fletcher egy újságírói kérdésre így nyilatkozott a témáról:

„Megpróbáltam hozzájárulni a dalokhoz, de hát tényleg a modern idők két legjobb dalszerzőjével vagyok egy zenekarban. Nem igazán tesz jót az önbizalmamnak, tudod - mutatok egy számot, és nem üti meg a szükséges szintet. Úgyhogy lényegében feladtam, és arra koncentrálok, amiben szerintem jó vagyok."

Ettől az időszaktól kezdve Andy valóban arra koncentrált, amiben jó volt, és ez nem a zenélést jelentette. A zenekar következő harminchat évében Ő adta a stabil igazodási pontot, azt az ómegát, melyhez az elképesztő magasságokat és mélységeket bejáró társai időről-időre visszatérhettek. Persze Ő sem tudta teljesen függetleníteni magát a világsztári státusz ódiumától. Az 1993-94-es Devotional Tour, majd azt ezt közvetlenül követő Exotic Tour időszakában a zenekar közel másfél évig volt úton, és a tagok teljesen elveszítették a kapcsolatot a valósággal. A turnék világának hedonista pokla Fletchert is magával ragadta, idegösszeomlás miatt még a befejezés előtt kiszállt a turnéból, és a rochamptoni Priory magánkórházba szállították. Ideösszeomlása elsődleges okaként a napi huszonnégy órás, heti hét napos munkával járó stresszt és feszültséget jelölte meg. Súlyosbította helyzetet, hogy Fletch felesége, Gráinne mindenórás volt, és Andy nem volt biztos benne, segítségére tud-e lenni a szülésnél. Végül aztán 1994. június 22-én, körülbelül a kibővített turné amerikai szakaszának közepe táján született meg első gyermekük, Megan. [2]

A lejtő egyre meredekebben ívelt lefelé, a zenekar tagjai számára a mélypontot az 1995-96-os esztendők hozták el. Az első, egyben a legnagyobb csapás a banda motorja, Alan Wilder 1995 június elsején bejelentett kilépése volt. Ezt követően Dave Gahan 1995 augusztusában öngyilkosságot kísérelt meg, de szerencsére még időben rátaláltak, majd 1996 május 28-án a Los Angeles-i Sunset Marguis Hotelben majdnem belehalt a heroin- és kokain-túladagolásba. A zenekar jövője finoman szólva is kérdésessé vált. Gore továbbra is alkoholproblémákkal küzdött, melynek hátterében nyilvánvalóan ott munkálhatott a Gahan állapotából adódó bizonytalanság, illetve az Alan Wilder távozásában játszott szerepe és felelőssége is.

A könnyűzene történetének egyik legnagyobb csodája, hogy mindezek után a Depeche Mode életben maradt. 1997 áprilisában, megannyi keserves kínlódás árán, hosszú vajúdás után megszületett a zenekar következő stúdióalbuma, az Ultra. Andrew Fletcher így jellemezte az új lemezt: [3]

"Azt hiszem, a zene érdekében néha szenvedni kell a művészetért. És mi akkoriban tényleg szenvedtünk, de tanultunk is belőle - valamennyit biztosan. Egy új lemezt adtunk ki, az Ultrát, szerintünk a legjobb munkáink egyikét."

Az „egyik legjobb munka” jelző talán túlzás, figyelembe véve a Mode korábbi briliáns albumait, mindenesetre az bizonyos, hogy az Ultra egy új kezdetet jelentett a banda számára. A következő két évtizedben a Depeche Mode stabilan és minden különösebb trauma nélkül dolgozott, kiadtak újabb öt albumot, melyekkel végigturnézták a világot, koncertjeikre a világ minden pontján pillanatok alatt kapkodják el a jegyeket. 2020 novemberében a csapat csatlakozott a rock halhatatlanjaihoz, amikor beválasztották őket a Rock & Roll Hall of Fame csillagai közé.

Az, hogy a banda túlélve minden elképzelhető rosszat idáig jutott, nagyban köszönhető a három alapítótag négy évtizeden át tartó szoros kapcsolatának, és ebben a viszonyrendszerben Andrew Fletcher jelentette az állandóságot és a stabilitást. Rengeteg alkalma – és oka – lett volna arra, hogy elhagyja a csapatot, és dúsgazdagon éldegéljen élete végéig csendben, nyugalomban. De Ő mindig maradt, a Depeche Mode volt az élete. Sokszor, sok helyen jellemezték őt „integető emberként”, hiszen a koncerteken előfordult, hogy egy-egy dal lejátszása során mindössze néhány billentyű lenyomását bízták rá a színpadon. De Andy személyének értéke és jelentősége nem ebben rejlett.

Bármi történhetett a negyven év során, Ő volt az, aki mindig ott állt a színpad bal oldalán. Ő volt az örök barát, az örök harmadik tag, egy legenda egyharmada.

Bár Martin Gore úgy nyilatkozott, lehetséges a folytatás – éppen Fletch emlékére és tiszteletére – nagy valószínűséggel halála a Depeche Mode karrierjének végét jelenti.

Mindössze hatvan év jutott neki.

De micsoda évek voltak!

Hivatkozások:

[1] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 203. oldal

[2] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 384. oldal

[3] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 385. oldal