A vita kultúrája is menjen előre, ne hátra!
Kárpáti János
Kárpáti János

2022-01-28

A vita kultúrája is menjen előre, ne hátra!

Az elmúlt hat napban két, első látszatra össze nem egyeztethető ünnep- és emléknapnak lehettünk résztvevői. Múlt hét szombaton, január 22-én ünnepeltük az 1989 óta jegyzett magyar kultúra napját. Ünnepeltük ezt abból az alkalomból, hogy - történelmi feljegyzések alapján - Kölcsey Ferenc 1823 telén e napot jelölte meg az alkotás dátumként a Himnusz szövegének kéziratán a felvidéki Cseke nevű településen. Tegnap pedig az auschwitzi haláltábor 1945. január 27-i felszabadításának évfordulóján a holokauszt nemzetközi emléknapját tartottuk meg. Öt nap különbséggel követte egymást a két emléknap, a nemzeti himnusz keletkezésnek öröme és a gyász emléknapja.

Furcsának tűnhet, hogy ennyire eltérő lelkiállapotra épülő napokat említek egy lapon. A naptári közelség súlya azonban van annyira jelentős a számomra, hogy a két különböző emléknap közti szellemi kapcsokat kutatva és átérezve próbálok emlékezetkultúrát gyakorolni. Hogy őszinte legyek, múlt szombaton semennyire nem is gondolkodtatott el a két nap közti viszony, leginkább csak az az örök vitatémaként felmerülő kérdés jutott eszembe, hogy szerencsés-e napjainkban is a Himnusz szövegére afféle nemzeti hitvallásként tekinteni, vagy sem. Elárulom, személy szerint nem gondolom, hogy teljesen szerencsés, mert az optimizmus előrébb visz, de ez egy másik vitát érdemlő kérdéskör.

Viszont, ahogy elérkeztünk 27-éhez, és kicsit elmerengtem a naptárban egymáshoz közeli két pirosbetűs nap jelentőségén, valamilyen okból egyszerre beugrott a keletkezés és a pusztítás, illetve a kettő közötti átmeneti idő egységes szimbolikája. Ez az időbeli közelség valahogy gondolati síkon is összekapcsolta a két évfordulót, holott ez pusztán csak a történelmi esetlegességeknek köszönhető.

Kicsit olyan ez a viszony, mint az egymás után következő névnapok ünneplésekor: képzeljük el azt a faramuci helyzetet, hogy egy adott hét minden egyes napján felköszönhetjük eltérő nevű barátainkat, családtagjainkat, teszem azt ellenségeinket névnapjuk alkalmából. Elképesztően változatosak lehetnek az érzéseink, függően attól, hogy melyik emberrel éppen milyen viszonyt ápolunk. Viszont olyannyira jellegzetes lesz az emlékünk erről a hétről, hogy mindegyikük közt keresünk majd óhatatlanul kapcsokat is.
Miről is szólnak ekkor ezek az évfordulók, és a köztük lévő kapcsok?

A Himnusz, mint a magyar kultúra hírnöke

himnusz-kezirata-kolcsey-head.jpg

Az, hogy a Himnusz szövege megalkotásának évfordulója milyen mértékben tekinthető a magyar kultúra bölcsőjének, bizonyára már művészettörténeti viták tárgya, viszont az sokkal kevésbé, hogy a bölcsőjéből kifejlődő összmagyar kultúra kinek mit is jelent valójában. Ez utóbbit hadd döntse el mindenki saját maga.

Azonban nem lehet vita tárgya, hogy ez a nemzeti hovatartozást jelképezni óhajtó költői alkotás kiváló kezdeti útmutatónak számít, ha egy preambulummal szeretnénk felvezetni a magyar kultúráról alkotott teljes körű képet. Viszont jóval többen akadhatnak olyanok, akik személyes beszámolóikban szívesen helyeznek majd előtérbe olyan kulturális szokásokat, amelyek őket személyesen sokkal jobban érintik mindennapjaik során, mint a mi himnuszunk. Legyen szó akár egy új magyar filmet bemutató mozis élményről, magyar nyelvű színházi előadásról, vagy egy magyar együttes koncertjéről. Nem lehet elvitatni senkitől sem annak a jogát, hogy az anyanyelve megélésének gondolatáról ne feltétlenül a klasszikus, általános iskolai tankönyvbeli példák jussanak eszébe.

Rengeteg példát tudnék említeni, de ha az egyik legszemélyesebb élményemet kellene kiemelni a magyar kultúra megélése kapcsán, akkor az ikonikus külföldi filmek ikonikus magyar szinkronhangokkal ellátott megtekintését mondanám. Egy Sinkovits Imre hangjával ékesített szinkron például az én szememben nemzeti műkincs. A hangszíneken túlmenően önmagában a szinkronszövegek egyedi magyar nyelvtani- és szóhasználati képletekből eredő ötletes kidolgozását is az élmény kategóriájába sorolnám. A kétezres évek közepéig kifejezetten törekedtek a fordítók arra, hogy a lefordított szövegek igazodjanak is a külföldi színművészek szájmozgásához, amellett, hogy a változatos magyar szókészletből merítenek példákat. Bevetettek a szinkronok elkészítésekor olyan nyelvi fordulatokat, amelyekkel közelebb tudták hozni a magyar nézőközönséghez a magyartól akkoriban idegennek számító, nyugatias környezetben játszódó filmek hangulatát.

Visszatérve a fő témához, ha már véleményezni kell, erősen megoszlanak a gondolatok a Himnusz szövegének üzenetét illetően: kinek elsősorban a néplélekkel való önazonosulást, másnak pedig inkább a csüggedtség tartósságát jelképezi. Kissé ironikusan mondhatnánk azt, hogy a Himnuszról alkotott szélsőséges vélemények összessége leképezi a társadalmi összhang általános hiányát. Viszont önmagában az, hogy ennyire megosztó tud lenni a Himnusz üzenete, már jelzi, hogy van annyira erős hatása a társadalomra, mint a francia La Marseillaise-nek, vagy az amerikaiak lobogós himnuszának. Nem kizárólag a dallamban és szövegben felröppenő lendület adja az erőt, hanem a róla alkotott szóbeszéd kiterjedtsége is. Az, hogy mennyire képes vitára buzdítani a hallgatókat és olvasókat. A vitakultúra pedig a kultúra szerves része, és mindig lesz hová fejlődnie. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy minél több a valós, értelmes vita, igazi gondolatcsere, annál fejlettebb a nemzeti kultúra is. Az az igazán elkeserítő, amikor visszafejlődik, puszta sárdobálásba, majd gyűlölködésbe fordul a vitakultúra, mert az egyenesen vezet az egymásra való nyitottság teljes hiányához. Ezzel pedig el is jutunk a 27-i emléknap fő témájához.

A holokauszt emléke, mint a kultúra őrangyala

holokauszt-tanulmanyok.jpg

Hatmillióra becsülik a holokausztban elhunytak számát, beleértve körülbelül hatszázezer magyar honfitársunkat is. Nem gondolom, hogy érdemes lenne részletekben boncolgatni azt a költői kérdést, hogy miért nem szabad megismétlődniük azoknak a rémtetteknek, amelyek Európa 20. századi történelmének legsötétebb időszakát meghatározták. Amikor ide eljut egy társadalom, ott már régen véget ért a vita kultúrája, és vele pusztult minden, aminek a kultúrához és az erkölcsiséghez köze volt.

A vészkorszak túlélői és családi történetei nem csak arról tanúskodnak, hogy az egymás meghallgatására való nyitottság hiánya és a beidegződött személyes megvetés szüli az általános gyűlölet szellemét, hanem arról is, hogy mennyire gyorsan képes egy mérgezett hangulatú, gyűlölködő társadalom egy erkölcsi rothadási folyamat fel nem ismerésének csapdájába zuhanni. Az erkölcsi széthullás fel nem ismerése pedig elvakít mindenkit, nem csak a kirekesztetteket, vagyis a gyűlölet célpontjait. Akik pedig tudatukon kívül elvakulttá lettek, és belezuhannak ebbe a csapdába, szintén áldozattá válnak. Aki pedig az ily módon elvakított áldozatokra haragszik, abban a gyűlölet csak fokozódik, és már hatványozottan is áldozat lesz. Az áldozatok köre pedig csak így szélesedhet a gyűlölködés, kirekesztés öngerjesztő spiráljában.

Ha ilyen vészkorszakok megismétlődését el szeretnénk kerülni, kezdjük a cselekevést az alapoknál: a vitakultúra visszaállításánál. Sajnos a mai magyar társadalom vitakulturájáról semmi jót nem mondhatunk. A magyar kultúrának rengeteg ápolásra, megőrzésre érdemes értéke van, legyen szó képzőművészeti alkotásokról, épített emlékekről, vagy szellemi értékekről, irodalmi, zenei művekről, hagyományokról. Ezeknek az értéke azonban mind elhalványul, ha nincsen mögöttük egy vitakultúra szintjén fejlett társadalom, amelyik képes értelmes párbeszédet folytatni arról, hogy melyik értékben mi a jó, és mi a rossz, mi az, ami hiányzik belőlük, és mi az, amitől pont tökéletesek. Egy érték attól lesz értékes, hogy a róla alkotott vélemények sokszínűek, és elfogadja mindenki a vélemények sokszínűségét.